Magyarországon igen magas, úgy 20 százaléknyi a magánforrások aránya a felsőoktatás finanszírozásában: számos nyugat-európai országot, illetve a teljes közép-európai blokkot magunk mögött hagyjuk e tekintetben - derül ki az OECD nemrégiben megjelent, a felsőoktatásról szóló vizsgálatából, amelynek során a 30 tagállam közül 24 országot tanulmányoztak 2005-2008 között. 

- Magyarország ugyan a vizsgálatban közvetlenül nem vett részt, ám a jelentés tartalmaz hazánkról is számos olyan adatot, amelyből fontos következtetések vonhatók le - mondja Halász Gábor, az OECD Oktatáskutatási és Innovációs Központja igazgatótanácsának tagja.

Az oktatáskutató szerint ezek közül az egyik legfontosabb, hogy hazánkban a magánforrások szerepe olyan jelentős a felsőoktatás finanszírozásában, hogy ha kivonnák, összeomlana a rendszer. Ennek ellenére a családok hozzájárulása egyenlőtlen, vagyis: nem mindenki fizet. Magyarországon kettős és igazságtalan a rendszer: a magánszféra, a családok hozzájárulása fontos, ennek ellenére van, aki fizet, és van, aki nem (a hallgatók csaknem fele legalább 100 ezer forint költségtérítést fizet szemeszterenként).

- A volt szocialista országok - így például Horvátország, Észtország, Lengyelország, Oroszország és hazánk - a felsőoktatási expanziót úgy "oldották meg", hogy a felsőoktatás ingyenességét meghagyták, de megengedték az egyetemeknek és a főiskoláknak, hogy fizetős hallgatókat vegyenek föl - mutatott rá Halász Gábor. - Így ma az az illúzió él, hogy ingyenes a felsőoktatás. De még, aki tudja is, hogy ez nem így van, az is arra szavaz, hogy ne legyen általános tandíj, és abban reménykedik, hogy bekerül az "ingyenesek" közé, ahelyett, hogy eltöröltetné az igazságtalan rendszert - utalt az oktatáskutató a népszavazás eredményére. Az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának tanára szerint ugyanakkor a fizetős és az ingyenes hallgatók között oktatóként nem érez különbséget, ezért igazságtalannak látja helyzetüket.

Az OECD tanulmányából az is kiderül, hogy Magyarországon az elmúlt évtizedben 30 százalékkal csökkent az egy hallgatóra jutó felsőoktatási kiadás: ezzel sereghajtók vagyunk, kizárólag Csehország áll mögöttünk.

A jelentés rámutat arra is, hogy az OECD-országok többségében növekszik az intézmények önállósága, miközben egyre erősebb az állam szerepe a felsőoktatás irányításában. Halász Gábor megjegyezte: a magyarok számára ez nehezen elképzelhető, de az erős állami irányítás és a felsőoktatási autonómia harmóniában lehet. Kifejtette: az államok olyan jogosítványokat adnak az egyetemeiknek és a főiskoláiknak, amelyekkel önálló gazdasági egységekként, kvázi vállalatokként működhetnek, élükön gyakran igazgatótanácsokkal, amelyekben ott ülnek a külső, gazdasági szereplők is. Ezzel egyidejűleg olyan ösztönzőket hoznak létre, amelyek az állami stratégia által elképzelt irányba terelik az intézmények döntéseit. - Nagy-Britanniában például a felsőoktatási források egy részét a vállalatoknak adják, amelyek "megrendelhetik" a képzést az intézményektől.

- Arra is akad számos példa, hogy az állam szerződést köt az autonóm egyetemmel, és "alkudozik" vele - mondja Halász Gábor. Rámutatott: hazánkban a hároméves finanszírozási szerződések is ebbe az irányba mutatnak (az intézmények bizonyos mutatók, például elhelyezkedési arány, professzorok publikációi függvényében kapnak állami támogatást, amit háromévente felülvizsgálnak).

- Magyarországon ugyanakkor az intézmények gazdálkodási lehetőségei még mindig kötöttek. Az AB által visszadobott, Magyar Bálint nevéhez fűződő felsőoktatási törvény az OECD-országokban érzékelhető trend felé vette volna az irányt - véli Halász Gábor. Márpedig az oktatáskutató szerint az OECD-országok által követett stratégia nem véletlenül alakult ki: így tudják a leginkább megőrizni versenyképességüket mind a gazdaság, mind a felsőoktatás terén - az élet őket igazolta.

Népszabadság