Korábban Bolognáról minden diáknak a spagetti jutott az eszébe – mostanra azonban a feltételes reflex jellege alaposan megváltozott. Nem a nyálelválasztásunk indul el a fenti város nevének hallatán, hanem ökölbe szorul a kezünk vagy felsóhajtunk. Három éve indult el hazánkban is az egységes európai kétszintű egyetemi képzés – lássuk, most hogy állunk!

Kezdjük azonban az elején: tíz éve huszonkilenc európai ország oktatási miniszterei összegyűltek Bolognában, hogy aláírjanak egy határozatot, melyben elkötelezték magukat egy egységes európai oktatási rendszer létrehozása mellett. Az aláírók száma időközben gyarapodott – mára negyvenhat ország vállalt kötelezettséget az európai felsőoktatási térségben való részvételre. Ez azt is jelentette, hogy tíz éve bealkonyult a jó öreg osztatlan képzéseknek, és az orvosi, az állatorvosi, a jogi és egy néhány mérnöki szak kivételével minden más képzés két elemre esett szét: a hároméves alapképzésre és a kétéves mesterképzésre.

Mindez azt is jelentette, hogy valahogyan a régi szakokat, tanterveket fel kellett bontani, és természetesen ez a változás sem volt teljesen fájdalommentes. A magyar átállás egyik legnagyobb hibáját sokan például abban látják, hogy az intézményeknek nem egyszerre kellett akkreditálniuk az alap- és a mesterképzéseket - elég volt csupán egy évvel, pár hónappal a szak indulását megelőzően beadni a kívánt dokumentációt. Mivel az alapszakok elfogadtatásánál még senki sem tudta, pontosan mit is tartalmaznak majd a mesterszakos tantervek – számos oktató igyekezett bebiztosítani magát és saját tárgyát, szakterületét becsempészni az első három év programjába. Sok helyütt az alapképzés, az úgy nevezett bachelor képzés tehát amolyan sűrített egyetemi diploma lett.

Dr. Bazsa György, a Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB) elnöke ugyanakkor hozzáteszi: a kimeneti követelményeket mind az alapszakok, mind a mesterszakok esetében már idejekorán meghatározták – az intézményeknek lehetősége lett volna együtt megtervezni a kettőt. A legtöbb esetben azonban nem így történt. Inkább maradt a tavalyi szeptemberi-októberi akkreditációs pánik, a villámsebes fellebbezések és az ijedtség.

Értékek és érdekek

A Magyar Akkreditációs Bizottság hat éve megkezdte tehát munkáját: elkezdődött a benyújtott szaklétesítési és szakindítási kérelmek beadása. Ezeket először két anonim szakértő vizsgálta meg, majd két bizottságon kellett átjutniuk – hogy végül az akkreditációs bizottság plénuma kimondja róluk a döntést. Amennyiben valamelyik szinten nem fogadták el a benyújtott javaslatot, az intézmény fellebbezhetett. Ha még így sem jár sikerrel, irány a miniszter: az oktatási tárca az akkreditációs bizottság feje felett is engedélyezhet egy képzést. Az alapszakok közül nyolcvanegy például nem a bizottság szigorú szűrőrendszere szerint, hanem Magyar Bálint akkori oktatásügyi miniszter véleményezése alapján kapta meg a zöld utat.

A MAB az alapszakok 71 százalékának és a mesterszakok 68 százalékának indítását támogatta – Bazsa György szerint pedig tisztában kell lenni azzal, hogy a szaklétesítési dokumentumokat az egyes intézményeknek, intézeteknek, tanszékeknek az értékek és az egyéni érdekek feszültségében kellett megalkotniuk, méghozzá úgy, hogy az értékek kerüljenek az előtérbe. „A MAB-ban már csak azt nézik, hogy mennyi az érték. Ha harminc százaléknál nagyobb arányban van jelen az érdek, nem elég az érték. Ilyenkor a bizottság elutasítja a kérelmet, ilyen a mesterszakok esetében, harminc esetben fordult elő, de éppen azért van háromkörös a rendszer, hogy legyen lehetőség korrigálni” – mondja dr. Bazsa György.

Az a bizonyos szakmai gyakorlat

A bolognai rendszer külföldi kritizálóinak egy komoly csoportja azt nehezményezi a legjobban – azon túl, hogy az egységes európai képzési rendszer többek szerint puszta diplomagyárrá változtatja az egyetemeket –, hogy a hagyományos, poroszos rendszerben jelen lévő főiskolai képzés gyakorlatiasságát az új szisztéma nem pótolja semmivel. A bachelor szakok (amelyek elvileg a korábbi főiskolai szakok feladatait töltik be) csupán intellektuális alapot biztosítanak, ami sok esetben nem elég ahhoz, hogy az emberek használható diplomával hagyják el az intézményt.

És míg Európa több országában valóban szívhatják a fogukat a technikuspalánták, hazánkban a felsőfokú szakképzések (FSZ) megjelenésével ezt a problémát bizony kiküszöbölték. Az FSZ-ek az érettségivel rendelkezőknek nyújtanak gyakorlatorientált, államilag finanszírozott, kétéves képzéseket, melyet követően a hallgató szerencsét próbálhat az álláspiacon – vagy akár tovább is tanulhat.

Az egyetlen probléma az volt, hogy a felvételizők jó pár évig sanda gyanúval kezelték az új jövevényt, és a legtöbben csupán távolról méregették a korábban nem ismert forma keretében kínált képzéseket. Az elmúlt években a tizenkétezres keretszámnak alig a felét töltötték be a jelentkezők, az idei év azonban szerencsére ebben is változásokat hozott.  Bazsa György szerint kezdi a fiatalság felmérni, hogy „nem baj, ha kenyérkeresésre alkalmas papírral hagyja el a felsőoktatást”.

Mester kerestetik

A hazai bevezetés miatt aggodalmaskodók egyik legkomolyabb problémája az utóbbi időben az volt, hogy az oktatási kormányzat nem állapított meg elég állami támogatású mesterképzési helyet. Az eredeti számítások szerint az alapképzésben végzőknek csupán egyharmada tanulhatott tovább – csupán huszonegyezer helyet állapítottak meg azok számára, akik idén végeztek az első alapképzéses évfolyamban.

És bár a számok valóban ijesztőnek tűntek, dr. Bazsa György számításai most beigazolódni látszanak. Az idén végző, elvileg huszonnyolcezer alapképzésesnek komoly része a kezdeti kavarodások miatt nem tudta megszerezni diplomáját, jelentős részük nem szerezte meg a diploma kiadásához szükséges nyelvvizsgát, a maradék pedig csak úgy döntött, hogy pihen egy évet, vagy szerencsét próbál a munkaerőpiacon. A mesterképzésekre idén jelentkezők száma tehát alig haladja meg a tizenhétezer főt.

A másik izgalmas probléma a mesterszakos felvételik kérdése volt. Ez ügyben az intézmények szabad kezet kaptak, kérdéses volt tehát, sikerül-e igazságosan, mindenkit kielégítő rendszert létrehozniuk. Túlkapásokról, komoly hibákról egyelőre nem érkezett hír, bár személyes beszámolókból azért kihallatszik némi keserűség. Réka például most fejezte be az egyik budapesti egyetem pszichológus alapképzését. Természetesen szeretett volna továbbtanulni, ám az ötven főnyi évfolyam hallgatóinak körülbelül tíz államilag finanszírozott helyért kellett megmérkőzniük. Kívülről körülbelül még ugyanennyi jelentkező érkezett – tehát százan voltak versenyben.

„Volt írásbeli és szóbeli, az első eszméletlen nehéz volt, azóta rajtunk röhög minden más egyetem. Mi sem értettük, hogy ezt hogy gondolták pontosan, ötven igaz-hamis állításra kellett válaszolnunk, de az eredményekből automatikusan levontak huszonöt pontot, mert annyit tippeléssel is össze lehet szedni. Az intézeti értekezleten viszont kiderült, hogy a tanárok sem akartak rosszat, csak egy kicsit elszámították magukat” – teszi hozzá Réka.

Finomhangolás

Bazsa György szerint még körülbelül három évre lesz szükség ahhoz, hogy beálljon a rendszer, elérjük a dinamikus egyensúly állapotát – vagyis hogy ugyanannyian érkezzenek a rendszerbe, mint ahányan távoznak a végén. Még három év, és a diákoknak nem kell magukat kísérleti nyulaknak érezniük. Még három év, és elmondhatjuk: jó pár év kemény munkája után mi is eljutottunk Bolognába.

Forrás: origo.hu