Az oktatásügyiek szíve feltehetően megdobban, amikor azt olvassák: a Second Life virtuális világában is zajlik nyelvoktatás. Nem mindegy azonban, milyen is az. Sokszor – és sokaknak – még mindig célravezetőbb a hagyományos tanáros-tanfolyamos megoldás.

Sokféleképpen magyarázták már az e-learninget: lett belőle távoktatás, CD-re karcolt nyelvoktató program, PDF-ekben terjesztett tudásbázis, virtuális világokban történő oktatás, szinte minden, amit monitor előtt tehet az ember saját okulására. A fogalom szétágazott, és új kifejezésekkel ismerkedhettünk meg: online learning (vélhetően e kategóriába tartozik majd, ha valaki autodidakta módon veselkedik neki a tanulásnak), m-learning (mobilon tárolt anyagokból tanulni a buszon munkába menet), blended learning (egy tanórán belül találkozik a diák tanárral és számítógépes tananyaggal is), screencasting (videofelvételen keresztül nézhetjük meg, hogyan kell Wordben megformázni egy dokumentumot) és még sorolhatnánk a többi, hangzatos nevű, amúgy igen egyszerűen körülírható oktatáspszichológiai metódus.

Bernard Luskin médiapszichológus, távoktatási szakember egyenesen odáig merészkedik, hogy azt mondja: az e betű nem is az elektronikusra utal, hanem energetikus, izgalmas (exciting), kiterjedt (extended), oktatásügyi (educational), profi módon végigzongorázva a fontosnak tűnő kulcsszavakra hangolt amerikai pszichén.

Autodidakták mennyországa

A hatványozottan szlogenértékű e-learning 2.0 a közösségi tartalmakból kinyerhető tanulást jelenti, egyúttal azt a bőségszarut is, amelynek révén gyakorlatilag bármilyen témában szerezhetünk tananyagot, ha jó helyen keressük. A szakirodalom erre is megtalálta a saját szavát a long tail learninggel, ezzel hivatkozva a számos apró blogra, wikire (hívjuk ezeket itt hosszú definíció híján kollaborációs tudásbázisnak) és fórumra.

A második generációs e-learning, viszonylag könnyen beláthatjuk, az autodidakták mennyországa, amelyen belül is különös előnyt élveznek a nyelvtanulók. Legális nyelvoktató anyagokat meglepően könnyű találni. Kétpercnyi Google-kereséssel gyakorlatilag bármilyen nyelvhez alapfokú felkészítő anyagokhoz lehet jutni, szövegben és videóban egyaránt - a YouTube és a Google Video tele van ilyen típusú felkészítő anyagokkal is a zenei videók mellett (ugyanilyen rövid idő alatt találhatunk persze kellő matériát salsa- és breaktánc-tanuláshoz, vízszereléshez, zárnyitáshoz, egyszerű és kevesbé egyszerű ételek készítéséhez).

Beszélgetőtársak

Aki pedig használta például a Skype-ot, már tudhatja: ország szerint böngészhet a ráérő beszélgetőpartnerek között - írhat nekik rövid üzenetet, megkérdezheti: pallérozhatja-e rajtuk bimbózó nyelvtudását, aztán ha igenlő választ kap, rögtön hívhatja is őket, méghozzá ingyen. Erre már szervezett keretek is kialakultak. Ahogyan tizenévekkel ezelőtt nagy divat volt a levelezőtársak keresése, most ugyanezeket közvetítőiroda nélkül is megtalálhatjuk a közösségi oldalakon (például a MySpace-en vagy a Facebookon). A kérdés igazából itt csak az, hogy miként le-het bevonni az oktatásba az új divatot, a 140 karakteres üzenetekből felépített twittert.

Rejtett csapdák

Mindez azonban csak keret, az e-learning egyik igazi titkát még mindig az jelenti, hogy a meglévő anyagok mellé (elé) ugyanúgy oda kell ülni, azután hosszas órákat rá kell áldozni. Aki eddig veszélyt érzett a dologban, nem tévedett: akad az is. Ha egyszer elkap minket a gépszíj, könnyen azon vehetjük észre magunkat, hogy letöltöttünk több DVD-nyi nyelvoktató videót, tankönyvet (más esetben tévészerelési fóliánsokat és kisebbfajta könyvtárnyi receptet), a gyűjtögetési vágy ugyanis sokszor felülírja a tanulásit, mi pedig hiába ígérgetjük véreres szemekkel, hogy „még letöltök egy könyvet, és utána nekiállok a tanulásnak”.

Az online alapokon nyugvó autodidakta tanulásnak azonban nem csupán ezek a buktatói. A korábban nem tapasztalt mennyiségű adatban könnyebb elveszni, ráadásul a diák a kontrollt jelentő tanár szerepét is átveszi - tapasztalathiánya miatt általában rosszul. Az egyedül tanulással elveszítjük a dicséretet, a megerősítési mechanizmust, a tanulócsoport többi tagja előtt érzett siker (vagy éppen szégyen) élményét. Igaz, a sikerélményeket - például a nyelvoktatás esetében - pótolhatják azon visszatérő nyelvi elemek, amelyek olvasmányokban, filmekben vagy tévésorozatokban válnak ismerőssé, a mérföldkövek és megerősítés nélküli tanulásból azonban könnyen tanulgatás válhat.

Ráadásul ha egyszer rosszul tanuljuk meg az alapokat, kétszer kell tanulnunk, és bizony a már rögzült hibák elfeledése sem könnyű. Nem mindegy hát, hogy lelkesedésből megírt vagy professzionális könyvet veszünk-e magunk elé. Akik tehát nem járnak biztos lábon ezen a téren, és nyelvet akarnak tanulni, nyugodtan maradjanak a fizetett tanároknál és szakértőknél - ez a módszer ugyanis bombabiztosan működik.

Photoshop - tanár nélkül

Jobban járnak azok, akik kreatív számítógépes szakmák tanulásának futnak neki a neten keresztül - az egyes grafikai vagy dizájnmegoldások elkészítését lépésről lépésre részletező Photoshop-tutorialekhez legalább annyira nem kell tanár, mint amennyire újságtördeléshez, programozáshoz vagy éppen a számítógéphasználathoz sem -, minden tartalom megtalálható ingyen a Google-n keresztül, a fórumokban olvasható (vagy kérhető) segítségek pedig mindenki számára egyértelműsítik a problémákat és a megoldásokat is. A klasszikus magántanári képzéshez szocializált generációk nehezen tudják megemészteni azt, hogy a fiatalabbak egyedül képesek trenírozni magukat olyan módszerekkel, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak.

Forrás: eduline.hu